Mint általában mindenkinek, nekem is vannak lakáskulcsaim. Előfordulhat, hogy elveszítem őket, ezért szükségem van tartalékokra. Az emberek többnyire családtagoknak, szomszédoknak, stb. szokták ezeket a kulcsokat átadni, hogy adott esetben be tudjanak jutni a saját otthonukba.
Az én lakásom egyszerű; régi bútorok, különösebb értékeim nincsenek. Ha vannak, azok annyiban, mert nekem kedvesek.
Ennek ellenére, valószínűleg helytelenül, én senkinek sem adtam át a tartalék lakáskulcsaimat, hanem kivittem az erdőbe és elástam őket. Nem mélyre, hogy vészhelyzetben könnyen hozzájussak. Nem látott meg senki. Előfordulhat, persze, hogy valaki megtalálja őket.
Felmerül a kérdés: Mit tud velük kezdeni?
A tartalék kulcsaimat, tehát elástam az erdőben. A földbe. Abba a földbe, aminek összetétele már régen eltér attól, amit a Földön kívüli világűrben feltételezünk, és részben ismerünk, mint élettelen anyagot, és persze attól, ami a Föld felszínének anyaga volt valamikor. A mi erdei földünk tele van élőlényekkel, vagy az egykor azok voltak, de még mindig biológiai anyagnak számító maradványaival, tehát bonyolult felépítésü, összetett molekulájú - egyszerűen - szerves anyagokkal.
Mint tudjuk, a biológiai anyag az élettelenből keletkezett és táplálkozik; a Nap fénye (energiája) segítségével. Ezek a bonyolult molekulákból felépült szervezetek képesek a felvett energiát tárolni, és azt adott esetben „sajátos módon” leadni. Ez a varázslat az égés. Minden szerves anyag elégethető, hőenergiát és fényt lehet belőle visszavarázsolni.
Már a legegyszerűbb élő anyag (lény) is alapvető különbséget mutat az élettelenhez viszonyítva. Testfelépülése bonyolult összetételű óriásmolekulák egysége. Ez az egység egy speciális szerveződés bizonyos feladat, feladatok elvégzésére, legfőképpen a még bonyolultabb szerveződés irányába; mint ilyen, idegen az élettelen környezet természetéhez viszonyítva. Az új anyag (lény) agresszív, minden lehetségest elkövet a léte fennmaradása érdekében, például; igazodik a környezete őt közvetlenül
érintő hiányjelenségeihez is. Azokat leküzdve, akaratlanul, változnia kell, ami az úgynevezett fejlődését szolgálja. Ez a fejlődés oly mértékűvé vált, hogy a földi biológia csúcslénye, az ember, eljutott önmaga és a környezete felismeréséhez. Olyannyira magabiztosan, hogy elvárja máshol is más, vagy hasonló biológiai lények létezését. Eddigi ismereteink szerint viszont, sehol másutt nincs biológiai kiépülés a kozmoszban.
Egyelőre úgy néz ki , hogy nem vagyunk kötelezőek!
Az emberiség öntudatra ébredése óta itt, és az általunk észlelhető környezetben minden háborítatlan, semmi különös nem történik benne ami a mi hétköznapjainkra hatással lehetne, a létünket veszélyeztethetné. A mi vékonyka életterünkön kívül minden teszi a dolgát, mintha mi itt se lennénk. Ez arra a gondolatra késztet; hogyha a Földről elvesszük a biológiai építményt, e keskeny, zöld kéregnek nevezhető réteget, alatta minden ugyanúgy csupa „kő meg homok”, mint bárhol másutt a világmindenségben.
Ha mi a biológiai - szellemi megközelítésünkkel nem lennénk, az egész a „vak világba” működne. A „kő és homok” világűrnek nincs szükséglete teremtőre, csak az emberi - biológiai szellemnek van szükséglete rá. Az értelmet mi, emberi - biológiai lények magyarázzuk bele, utólag. Igen ám, de mi mégiscsak vagyunk, így mi csak a mi oldalunkról tudjuk a dolgokat szemlélni.
Ebből a helyzetből értelmeződve; a „világmindenség tágulása”, kötelezően az emberi agy, tudat ismereteinek, befogadó – és teljesítőképességének a függvénye. Az a tudat, ami tulajdonképpen, minden kutatások indítéka és következménye.
Mélyebben elmerülve ebben a tételben, rá kell éreznünk (erről később még szó lesz), hogy az emberi (ön)tudat, az azzal járó kialakult szokásrendekkel együtt óriási zavaró tényező a kutatások kivitelezésében. Gondoljunk most arra, hogy e tudat önmagát is meg tudja kérdőjelezni. Néha teszi is. Ez viszont idegen a „kő és homok” világmindenségtől. A „kő és homok” világban nem merülnek fel kérdések vagy kétkedések, és nincsenek biológiai válaszok sem. A „kő és homok” van, létezik, egzisztál, nincs érdeklődése irántunk, ebben a mivoltában meg is fog maradni még egy jó ideig. Mi viszont azt a világot akarjuk felfedezni és kiismerni ami „kő és homok”. Bizonyos továbblépés reményében talán a kő és homok fejével kellene gondolkoznunk.
A mi kutatási eszközeink a mi „testközeli” világunkból alakultak ki. A műszereink majdnem mindig egy előre elvárt eredményt kívánnak kimutatni, bebizonyítani. Kutatásaink a kézzelfogható (?) valóságból indulnak ki, és az emberi szellem által így kimunkált lépcsőzetes rendszer tudományunk egyedül elfogadott működési módja. Ez így is van rendjén. A tudományos magyarázatok értékelése terén a Földön igen erős a fegyelem. Itt tehát nem lehet, csak úgy, dolgokat fantáziálni, minden tételnek pontosan kimutathatónak és kidolgozottnak kell lennie, hogy azt az illető tudományág elfogadja. Egyre jobban eltávolodva a Földtől, ez a fegyelem viszont a távolság növekedésével arányosan, csökken, így minél bebizonyíthatatlanabb valami , annál nagyobb badarságot lehet mondani róla.
Ha ezt a jelenséget ráillesztjük a világűr másik „végén” élő megfigyelőkre - most tegyük fel, hogy vannak ilyenek -, akkor azok számára mi éppen olyan misztikusak kell, hogy legyünk, jelesül; mi vagyunk a világvége, ahol elhajlik, vagy megszűnik a tér, elemésztődik az anyag, hovatovább mi nem is létezünk.
Itt utalni kell arra, hogy a tudat mindenképpen kollektív, tehát társadalmi természetű, illetve ez az egyetlen működési lehetősége.
A világmindenség létezik-e, ha kitörlődik a kollektív tudatból?
A kérdés azonnal:
Mi létezik valójában? Ha becsukom a szemem, eltűnik a látható világ, így kénytelen vagyok az egyéb érzékszerveimmel a környezetet felismerni, tudomásul venni, megnevezni és magyarázni. De mi van, ha a tudatomat csukom be? Akkor is van létezés.
Ezt persze, csak a tudatom becsukása előtti ismereteimnek köszönhetően tudom kijelenteni.
Ha a biológiai létezés megszűnik, akkor milyen értelemnek kell, hogy a világmindenség megfeleljen? Az eddigi ismereteink szerint nem több és nem kevesebb, mint a „kő és homok” szellemiségének.
Ha a „kő és homoknak” valaki azt mondta volna, hogy belőle egyszer biológia fog kialakulni, ami teljesen más mint ő, akkor az azt nem hitte volna el.
Még érdekesebb feltevés: Ha a ma élő embernek, mint a biológia csúcslényének azt mondanánk, hogy ő egy közbülső állomás, és belőle egy harmadik kategória fog kialakulni, vajon mit mondana erre?
Mi képzelhető el, és mi nem képzelhető el? Az emberi képzelet, elme, alkalmas-e a világmindenséget egyáltalán felfogni? Meddig lehet eljutni ebben a felfogásban? De tegyük fel, hogy az ember eljut a végsőkig. Vajon az elegendő-e ahhoz, hogy azzal valami „rendkívülit” lehessen kezdeni?
Ha most ide leírom, hogy lehetséges esetben a tér összezsugorodik, vagy kitágul, esetleg az egyeneshez viszonyítva elhajlik, és különböző irányokba kilengéseket tesz, akkor senki sem fog csodálkozni. Ezek ma már bevett fogalmak, a tér feltételezett sajátosságaihoz tartozó tételek.
Igaz tételek. Igaz tételek?
De hogyan tudja a semmi a farkát csóválni, hogyan tud a tér elhajolni, ha önmaga; a semmi?
Némi kitérő után merüljünk vissza a biológiai tudat további magyarázatába. A kérdés:
Mi a világűrt fizikai értelemben értékeljük, a tudatunkban a színtiszta „kő és homok” gondolkozásnak megfelelően működik, avagy beleágyazódva a földi létünk biológiai ítélkezés-módjába, minőségi és erkölcsi (!) függvényű is egyidejűleg?
Ez egy badarság, mondhatni. Erkölcsi világűr!..?
Az eddigi ismereteink szerint a világűr fizikai reakciók- és ellenreakciók...stb. működések világa. Ennek kiismerésére, avagy az ezek mögöttiek kutatására törekszünk mi emberek. Erősen determinálva a biológiai lényegünk által erkölcsi, esztétikai, érzéki stb. gondolkozásmóddal. A látás, a hallás, a tapintás, a szaglás és az ízlelés, de a hatodik érzék is, mind biológiai megközelítés!
Az akármilyen modern műszerek mögött is az ember áll az erkölcsi szellemével. Vegyük ide azt is, hogy az ember önmaga megítélésében és elviselésében is igencsak hadilábon áll, és ezzel indul neki a világmindenségnek tisztán látni.
Ahogy ide jutottunk, világossá válik, hogy célszerű elválasztani a működő világmindenséget a magyarázattal működő világmindenségtől. A biológiai szellemmel, mondjuk így; erkölccsel, együttlétező kozmosz a „magasabbrendű”, - ennek tudatával kell értelmezni - avagy az elemek elsöprő, kiszámíthatatlan működése a meghatározó?
A mi erkölcsünk e szerint nem érinti a Földön kívüli világot.
Ez az eredmény, ha az ember mindig csak egy irányba, mindig csak innen lő oda, de mi van akkor, ha hagyjuk a dolgot egyszer fordítva is működni? Ha megfordítjuk a képletet, és hagyjuk a kérdéses tételeket gondolatban magunkra szállni, akkor kérdezzünk úgy: Ez az erkölcs ténylegesen a mi erkölcsünk-e, vagy az élettelen anyag lényegéből és működése tartalmából a milliárd évek alatt ránk szállt és belénk épült filozófia?
Feszegessük csak tovább a mi biológiai gondolkozásmódunkat.
Mire épül és mire irányul az?
Az anyagra épül és a megfoghatóra irányul. Nekünk mind eszköz, mind gondolati téren stabilitásra van szükségünk.
A mi világunk, értve ez alatt a földi létünk vékony kérgét, és a tágabb világűr (ami, mint később a II. fejezetben is látni fogjuk, hogy nem űr, tehát nem üres), úgymint a talpunk alatt fortyogó magma is, anyagból, vagy nevezhetjük így; térkitöltő részecskékből áll. Ebből, mivel az egész evolúció e környezetből épült ki, az következik, hogy sem a testisége, sem az ember vágyai nem
idegeníthetőek el az anyagtól. Pontosan fogalmazva, az ember az anyagra épült fel, és az anyagba épült bele. A fent említettek reflex-szerűen működnek, így az ember gondolkozása is ehhez a partihoz tartozik, jelesül: mindenben az anyagot keresi.
Mégpedig az emberi szellem által felfogható állapotú anyagot.
Van e vajon olyan anyag, ami nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem mutatható ki?
Nekünk a mi földi világunkban van anyagunk és van szellemünk. E két fogalom és tartalom nem keveredik össze. Nem tudjuk összekeverni, nem áll rá az eszünk és a szánk.
Elegendő-e ez a fajta tudat a világmindenség értelmezni tudásához? Létezhet-e egy más állapotú anyag is, ami az energiával kötődve válik felismerhetővé, majd az energiát elveszítve ismét eltűnik a mi biológiai felismerhetőségi skálánkról ?
Itt többről van szó, mint a mi ismert anyag - nem anyag elméletünk. Az anyag önmagában nem tapintható és látható állapotú.
Sokkal lényegesebb az energia léte, vagy nem léte. Az energia teszi az anyagot láthatóvá és tapinthatóvá, majd annak eltűnésével az anyag „semmivé” válik. Ez elmélet szerint a mi világunkban kétféle funkciójú anyag van: az energiával összeépült anyag és az energiát közvetítő anyag. Az utóbbi édes testvére az előző anyag állapotnak, egyelőre felismerhetetlen.
Kicsi gyerekként azt hittem, hogy a hajladozó fák csinálják a szelet. A szél láthatatlan, csak a működésének az eredménye látható.
Vajon így lehet-e ez az általunk még fel nem ismert jelenségekkel is? Vajon eljut e hozzánk, ide a Földre, minden onnan, amit úgy hívunk: világmindenség? És ha igen, eljut-e a józan eszünkig ?
Eljut-e? Kérdezzük.
Mit tudunk, és hogyan felfogni?
A legfontosabb szféra a látás, tehát a fény által felépült információk észlelése. Ehhez jönnek a többi érzékszerv által rögzített ismeretek. Most az mindegy, hogy műszereket, komputereket stb. vetünk be a kutatásaink elvégzéséhez, a „leolvasás” az öt érzékszervvel történik.
De térjünk vissza a látáshoz.
A látás nélkül a többi érzékszerv információja igencsak csekély. Ez az „uralkodás” viszont magában hordozza a megtévesztés lehetőségét.
II. A FÈNY
Menjünk be egy elsötétített, üres terembe és gyújtsunk meg egy gyertyát, majd rögzítsük azt valahová a tér közepébe. Ha a teremben fel-alá sétálunk, a tér minden pontján látni fogjuk a fényforrásunkat. Ha ezer látó ember jön be a terembe, és nem takarják el egymás elől el az égő gyertyát, akkor minden egyes személy egy-egy égő gyertyát lát. Ezt a kísérletet lehet a végtelenségig bonyolítani, a látó embereket a szoba terében tetszés szerint elhelyezni, az égő gyertya fénye, ill. képe mindenütt látható lesz. Lényeges, hogy a kép szakadatlan, azaz az idő minden pillanatában töretlenül jelen van.
Megfigyelésünk lényege, hogy a fény gömbalakban terjed. Ez azt jelenti, ha nem ütközik akadályba, a tér minden pontját kitölti.
A hétköznapi felfogásban ez viszont korántsem így van. Ott a fény esése, árnyékképzés, stb. a fizikai ábrákon, képzőművészeti munkákon és fotókon, mint egyenesen terjedő jelenik meg. Ez azért van így, mert az ember csak egy gyertyafény képet lát, a másik ember szeme felé irányulót nem. A fényábrázolásokon, tehát a fényforrás és a fényfelfogó szerv közötti nyílegyenes pálya a döntő.
A mi kísérletünk földi közegben játszódott le, de az űrhajós kísérletek is azt mutatják, hogy az űrben is minden úgy működik, mint nálunk. Kimondhatjuk: A fény az egész világmindenségben gömb alakban terjed.
Eddigi ismereteink, feltevéseink szerint a fény elektromágneses hullám plusz részecske összetételű, sebessége közel 300000km/s, így e két összetevőnek ezzel a sebességgel kell, valamilyen módon összehangolódva terjednie, a mi érzékelésünk szerint száguldania. Mint ahogy kikísérleteztük, a fényforrásból kiindulva gömb irányban. Ha utána gondolunk, hogy körös-körül az űrben, a térben millió és milliárd csillag, világító égitest van, akkor a világűrben alig, vagy egyáltalán nem található olyan pont, ahol ne lennének jelen azok a bizonyos, száguldó részecskék. Nézzük a következő ábrát!
1. Ábra
Az ábra egy fényforrást mutat (pl. egy nap jellegű égitestet), amint azt a felszíne közelében igen sűrűn elhagyják a részecskék...a tér minden irányába kifelé bővülően. Tegyük fel, hogy a megfigyelőpont és a fényforrás között 3 fényév távolság van. Ez durván 28,4 billió kilométer. A fény, a fények nyílegyenes pályán haladnak a fényforrásból kifelé futó irányban. Az észlelés helyén, ilyen távolságban, holt terek kellenének, hogy kialakuljanak. De nem! Ilyenek nincsenek! A fényforrás a tér minden pontján jól látható ill. érzékelhető.
Tegyük fel, hogy a fényforrásunk 3 000 000 (három millió) km sugarú gömb. Ebből lesz három év múlva 28,4 billió km sugarú fény gömbalak. A mi napunk hogyan töltötte fel részecskékkel ezt az óriási teret és milyen módon, ha a részecskék egy pillanatig sem maradtak nyugodtan, hisz 300 000 km/sec sebességgel, nyílegyenesen (!) száguldoztak bele a vak világba. Hogyan kerülnek a "holt térbe"? Néha, azért egy kicsit oldal irányú mozgást is végeznek? És ha igen, minek a hatására, és mi szükségletből?
A helyzetet bonyolítja, hogy a mi napunk nem egyedüli ebben a három milliárd fényéves gömbben, hanem még számtalan más kisebb és nagyobb égitest kívánja a saját terét (!) ugyanilyen módon kitölteni, és a tér minden egyes pontjára egy-egy saját részecskét juttatni, oda is természetesen, ahol már van ilyen részecske és nem is egy, hanem millió és milliárd.
Mint látjuk, itt a részecskék jelenléte okoz bonyodalmat. Azokat begyűjteni és vizsgálat alá venni, eddig senki sem tudta. Ismeretlen anyag, nem szerepel semmilyen fizikai fényábrázoláson sem. Ennek ellenére, mint a fény két felépítőjének egyike, mindig együtt szerepel a leírásokban és említésekben. E két dolognak, az elektromágneses hullámoknak és a részecskéknek, e szerint, valamilyen értelmes együttest kellene alkotnia egymással, valamilyen szükséglet kellene, hogy a háttérben legyen.
A hétköznapi életünk, a pincétől a padlásig, a legmagasabb hegyektől a legmélyebb tengerekig tele van mindenféle természetes, és a mi általunk gerjesztett elektromágneses hullámokkal. Ezek a mindennapi létünket direkt módon nem befolyásolják, mert testi érzékszervekkel felfoghatatlanok. A fényt látjuk, mert a hullámhossza a látható határokon belül van, mintha nekünk találták volna ki.
Persze ez pont ellenkezőleg igaz, mi találódtunk ki úgy, hogy látni tudjuk a fényt.
Kérdezzünk tovább a részecskékre.
Mi a szerepük ebben az elektromágneses hullámokkal együtt feltételezett szimbiózisban? Együtt halad-e a keletkezéstől az "elhalásig " e két építőelem? Mit csinálnak egymással ez idő alatt? Elektromágnesességről van szó és együttélésről - vajon a részecskék feltöltődnek e az elektromágnesességtől ? Úgymint kisülnek-e, és fel tudnak-e töltődni a másik irányba is, vagy váltakozva ismét? Ütköznek-e egymással a fényrészecskék? És ha igen, felszabadul-e ez ütközéskor valamiféle energia?
Íme néhány a számtalan, a fény működését kutató megválaszolatlan, vagy részben megválaszolt kérdésekből. A fény a természet legellentmondásosabb jelensége (legfőképp a részecskék miatt), elképesztő, hogy milyen pofonegyszerű az "előállítása", és mennyire mindennapos, és magától értetődő a használata. A fizikai működés, a világűrben betöltött szerepe, az ezzel egybekötődő összes kihatás tekintetében viszont nagyon nehezen kiismerhető.
Éjszaka van, a szobámban meglehetősen sötét. Tapogatva megkeresem a gyufásdobozt, és egy szál gyufát meggyújtok. Fény keletkezik, majd hamarosan elalszik a láng.
Elektromágneses hullámokat és részecskéket gyártottam. A hullámok elektromágnesessége mérhető, hisz a fogalom ismert.
Milyenek lehetnek vajon a részecskék? A gyufából milyen nagy részecskék szabadultak ki? Ugyanolyan nagyok, mint például a Napból? Vajon az izzólámpából, a tábortűzből, a neoncsőből és a többi egyéb fényforrásból ugyanakkora méretű, hovatovább különféle tulajdonságú részecskék képződnek? Belenéztem a gyufa fényébe. A részecskék megközelítőleg 300 000 km/sec sebességgel egyszerűen belecsapódtak a szemembe? Rendben! De aztán hová tűnnek? Beleépülnek a szervezetembe, vagy
csendes módon, az anyagcsere útján távoznak?
A fény, mint tudjuk, gömb alakban terjed, így egyes fény-nyalábok átszaladtak az ablaküvegen, ki az utcára és tovább. Némelyek a sötétzöld képeim felé vették az útjukat, majd ott elnyelődtek. Átmentek az anyagon, vagy benne maradtak? A sötétzöld képeimnek nincsenek anyagcsere folyamatai! Vagy vannak?
Tegyük fel, van hely a részecskék számára az anyagon belül, és mivel szép sűrűn bombázzák azt, a részecskék valószínűleg összefüggően, térszerűen helyezkednek el a papírban, a festékben, a fémben, a fában és a többi atomok és az azokból kialakuló, különböző kapcsolódású molekulák között. De egy idő után, csak felhalmozódnak egyszer? Persze, ha be tudtak hatolni az anyagba, ugyanúgy ki is tudnak lépni abból. Igen ám, de az árnyékba kilépve, már elveszítették a társukat; az elektromágneses hullámokat. Ha nem lépnek ki, akkor valószínűleg felhalmozódnak. Ez a felhalmozódás viszont nem mehet az idők végezetéig.
Itt milliárd és milliárd évekről van szó, a részecskék viszont nem jelképes anyagok, hanem valós, bár ismeretlen összetételűek, képletűek, és halmazállapotúak.
Nézzük a következő kísérleteket:
Ha egy fényforrásból felém jön a fény, ugyanakkor egy másik fényforrás (pl. reflektor) keresztben előttem fényt sugároz, akármilyen gyenge is a szemből jövő, az azt keresztező erős fény nem takarja a gyengébbet el.
Vegyünk a természetből egy példát.
2. Ábra
Ha csillagfényes éjszaka kimegyünk egy elhagyatott rétre, ahol egyébként koromsötét van, jól látjuk a csillagok szemből jövő fénypontjait. Különben mindent sötétség borít, holott ott óriási fénymennyiség van jelen, hiszen a "lábunk alatt " világító Nap a Föld árnyékán kívüli térben ugyanúgy ontja a fényeit, mint másnap majd ebédidőben. Ez a fénynyaláb jelen van körös-körül az általunk látható térben, fényt mégsem észlelünk. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le; hogyha egyáltalán vannak fényrészecskék, akkor
azok átlátszóak kell, hogy legyenek.
Végül is mit látunk?
A mindenkori fényforrást, legyen az akár egy fénylő porszem. A " fénygömbnek" azt a sugarát látjuk, ami a fénylő pontból nyílegyenesen a szemünkbe irányul. A szemünk mellett, akármilyen kicsi szögben, elfutó sugarakat nem látjuk. Hogy mi termeli, és mi az, ami csak visszaveri a fényt, az a szemünk számára lényegtelen, e két dolog között csak a tudatunk tesz különbséget.
E szerint:
1. Van egy, vagy több fényforrásunk, amiket nem takar el előlünk semmi, a környezet csupa fényelnyelő anyagokból van.
2. Van egy, vagy több fényforrásunk, amiket valami eltakar előlünk, és csak a másod-harmadlagos, stb. visszaverődő fényeket látjuk.
3. E fenti kettő variációja.
Hogyan látunk?
Nézzünk egy példát a második esetre, amikor vékony felhő takarja el a napot (ami az egyetlen fényforrás), nem szabadna látnunk a környezetünket, holott nagyon is jól látunk mindent. A magyarázat az, hogy a nap fénye a felhőszemcséken halad át, minden visszaverődés újabb fényforrást képezve. Ezekből a pontokból megindul a fény újbóli gömbirányú szétterjedése. E fénysugarak elérik a környezetünkben található tárgyakat a legkisebb pontig, majd azokból, annak megfelelően, hogy milyen a fényvisszaverő
képességük, újból elindul egy gömb alakú fény kisugárzás, és így tovább a szobánk legelrejtettebb sarkáig. Ezek mind, milliárd és milliárd fénykibocsájtó pontok, amikből a szemünkbe nyílegyenesen elektromágneses hullámok érkeznek, hogy kialakulhasson a tudatunkban a sok fénylő pontból álló komplett kép.
Mi a szerepe a fenti szituációban a részecskéknek, és hogyan viselkednek ebben a "káoszban"? Mi adja nekik a parancsot és mi ellenőrzi azok végrehajtását? Hogyan tudnak visszalökődni, (azután korábbi sebességükkel tovább haladni) sérülés, és az őket közvetlenül követővel való ütközés nélkül, a fényvisszaverő pontokról Átgázolnak egymáson anélkül, hogy kárt tennének egymásban ?
* Következő példánk még merészebb felismeréshez vezet.
Napfogyatkozáskor a Hold az ismert módon eltakarja a Napot. Körülötte sötétség honol, olyannyira, hogy közvetlen közelében a csillagok pontszerű fényei jól láthatóak. Valamivel előbb éppen egy nap jellegű égitestről volt szó, amiből óriási mennyiségű fényrészecskének kell kilökődni ahhoz, hogy a néhány milliárd fényévvel távolabb ezek a részecskék a teret (az idő minden pillanatában) hiánytalanul ki tudják tölteni. Ez azt jelenti, hogy a fényrészecskéknek a Nap felszíne közelében iszonyatos mennyiségben, mondhatni sűrűségben kell jelen lenniük. Mire következtethetünk?
1. Mivel látjuk az elsötétült Nap mellett a csillagok pontszerű fényeit, az előbbi felismerés: A (fény)részecskék átlátszóak.
2. Mert semmi csak úgy, egyszerűen át tud hatolni valamin, a másik felismerésünk: A (fény)részecskék átengedik magukon,
- ilyeténképpen vezetik (!) a (fény)részecskéket* 2008
Az elektromágneses hullámok teljesen idegenek a részecskéktől, az egyik egy impulzus "test" nélkül, a másiknak egyféle anyagnak kell lennie. A kettőnek valamilyen formában mégis tudni kell hatni egymásra, hogy együtt tudjanak haladni jóban és rosszban?! Fél, negyed, valamint hiányos fény nincsen, a fény eleddig, mindig komplett egységként ismert.
A következő ábránk a fő fényforrásból kijövő egyetlen sugarat ábrázolja, kiragadva a gömb alakú fénynyalábból, amint az a környezet egy apró, de szemmel még látható pontját eléri, majd onnan visszaverődik.
A visszaverődés már ismét gömbalakban ábrázolt.
3. Ábra
Az egyetlen fénysugárból bizonyos mennyiségű (fény)részecske kerül a visszaverődési pontra, ahol az a részecske-elmélet szerint valami iszonyú intenzitással megszaporodik (nem beszélve az elnyelt részecskékről), hogy újra és újra, milliárd és milliárdszor megszaporodva valamiben elnyelődjön, vagy mi egyéb.
Honnan ez a szaporodás?
Érdemes néhány pillantást vetni az átlátszó anyagokon (gáz, víz , üveg) átmenő fény körülményeire és viselkedésére. A levegő oxigén és nitrogén atomokból, kis mennyiségben egyéb atomos és vegyületbe szerveződő anyagokból áll, összes fentiek keveréke.
A levegő fő jellemzői a mi esetünkben az átlátszósága és képlékeny, térkitöltő tulajdonsága. Nos a levegő kitűnően vezeti (?), vagy átengedi (?) magán a fényt, holott többféle szerveződésű atomokból és molekulákból áll.
Itt nem kellene különösebben bemutatnom és taglalnom egy atom felépítését, hisz a "fantomképet " mindenki ismeri, de mégis megteszem. Fantomkép, mert az eredetit eddig még senki emberfia nem látta.
4. Ábra
Az atom magja középen a protonokkal, pozitív töltéssel és a neutronokkal, töltés nélkül. A három lehetséges héj az esetleges 1, 2, vagy több negatív töltésű elektron keringési területe.
(Minden képi ábrázolás fantázia-gátló hatású, jóllehet a tudat, a tudás építésének egy fontos segítő eszköze.)
Az atomot senki sem látta eddig. E fenti egy fantáziakép. Lehet, hogy az alkotórészek másképpen rendeződnek el, lehet, hogy az építőelemek kontúrtalanok és szabálytalanok, lehet, hogy az arányait tekintve az illető részek közötti távolságok kisebbek, netán nagyobbak. Bennünket az érdekel, hogy mi szerepe van a töltés nélküli neutronoknak ebben az együttesben, és vajon kötelező e a gömb belső területén tartózkodnia ? Másik észrevételünk így ránézésre az, hogy az atom építőelemei nem töltik ki a külső elektronhéj által határolt belső teret. Következésképpen az atomokból felépülő anyag nem összefüggően tömör, csak mi látjuk és érezzük annak, már ami az; vas, kő, üveg, stb.
Nos, a fénynek a levegő atomjai között, alatt, felett, mellett, esetleg azon keresztül, a sokmilliárdszor milliárd atommag, molekula, idegen porszem, páracseppek, és ki tudja miken még, iszonyatos sebességgel, mondhatni, tökéletesen egyenesen kell áthaladnia úgy, hogy az elektromágneses hullámok és a részecskék sértetlenül a szem felfogó rendszerébe kerüljenek, a fényforrás képe eltorzulása nélkül. Az atomok, mint egység, pozitív és negatív töltéssel is bírnak, tehát mágnesesség szempontjából nem semlegesek. A közti pára és egyéb kis szemcsék szintén fel vannak töltődve. Nos, ezen a rengetegen kell átverekednie magát a fény nevű elektromágneses hullámoknak. Ezt az utat a fény a részecskékkel karöltve, ugyan a végsebességénél valamivel kevesebbel, de látszólag könnyedén és nagy precizitással teszi meg, évmilliárdok óta.
Fenti leírások kevés eltérésekkel érvényesek az átlátszó folyadékokban haladó fényre, úgymint az üveg és hasonló fényáteresztő anyagokban történőkre, ahol nem elhanyagolható az a tény, hogy utóbbiak ridegek, kemények és "sűrű" felépítésűek.
Következő kísérletünk egy edény. Öt fala átlátszó üveg, a hatodik egy szerkezet, ami arra szolgál, hogy kiszívassuk az üvegedényből a levegőt: vákuumot hozzunk létre. Ez meg is történik. Mindent megtettünk, hogy a lehető legkevesebb levegő maradjon az üvegben. A műszerek mérik az eredményt, mégpedig hosszú ideig, ezek szerint se ki, se be, az edény tökéletesen zár.
5. Ábra
Mindezt egy sötét szobában csináljuk. Ekkor felkapcsoljuk a villanyt, amit az üveg falánál helyeztünk el. A fény az üvegedénybe belépve, majd azt elhagyva, megjelenik a szemközti falon. Ha az edény megfelelő pontjánál van a szemünk és látjuk a fényfoltot, akkor tudjuk, hogy a visszaverődő fény is átjött a két üvegfalon keresztül. Ha nem így lenne, nem látnánk azt. A műszerek ugyanazt az eredményt mutatják, mint induláskor. Nem lett több az anyag az edényben, holott a fényrészecskék áthatoltak az üveg mindkét falán, egyszer oda és egyszer vissza. Az üveg molekulákból áll. A levegő is molekulákból ill. atomos anyagokból áll. Az üvegből ki tudtuk szivattyúzni a levegőt. Ezek után az üvegedény belsejében a kísérletünk idején nem történt változás. Bizton állítjuk pedig, hogy a részecskék az elektromágneses hullámokkal együtt keresztülhatoltak az üveg kemény anyagán, és ha kell, a szemünkbe is becsapódtak közel 300 000 km/sec sebességgel.
Ha egy bizonyos anyag, és most a részecskékre gondolunk, át tud hatolni molekulákon, illetve atomokon, akkor fel lehet azt is tételezni, hogy a mi anyagi összetételű légpumpánkon is át tud ez, vagy más anyag hatolni. Következésképpen lehetséges, hogy nem mindent szivattyúztunk ki az üvegedényből, mert a mi atom-felépítésű anyagainkkal és eszközeinkkel erre képtelenek vagyunk.
Foglaljuk össze!
Az elektromágneses természetű fény szorosan összeépülve bizonyos részecskékkel kb. 300 000 km/sec sebességgel térül gömb alakban, mindenütt a világűrben. A fény természete és viselkedése ábrázolt, de részecske összetevője soha nem jelenik meg a fizikai ábrákon, viselkedését, anyagát, elhelyezkedését, kihatásait nem ismerjük. E két összeépült alkotórész, feltevések szerint, milliárd éveket száguld, megközelítőleg állandó sebességgel. Mi hajtja, mi tolja, vagy mi húzza a fényt, hogy ezt a sebességet tartani tudja? Milyen energia, vagy egyéb közvetítő, eddig ismeretlen értelmű jelenség, adja ezt az állandóságot, és hogyan tud mindkét alkotóelemre ilyen egyöntetűen hatni?
Én e formában szétválasztanám e két alkotóelemet, mégpedig úgy, hogy külön-külön töltenék be a szerepüket és végeznék a feladatukat, mert a részecskéknek igenis nagyon komoly feladatuk van a világmindenségben, ennek megfelelően ábrázolhatók, ugyanakkor sajátos módon és formában elválaszthatatlanok egymástól.
Úgy magyarázzuk manapság, hogy a világűr egyfolytában tágul. Vajon ez a tágulás lassabb, megegyezik, vagy gyorsabb a fény sebességénél? Ha megegyezik a fény sebességével, akkor az egy mérlegképes állapotnak tűnik. A lemaradás, vagy túlfutás viszont már fantázia-borzoló állapotok, és sok érdekes magyarázattal és feltevéssel kecsegtetnek.
Különböző mérések és számítások történtek az idő folyamán. A fény sebessége levegőben, vízben, üvegben valamivel kisebb, ugyanúgy kiszámítottan és trükkös módon mérten a vákuumban a legnagyobb, majdnem 300 000km/sec. Úgy tudjuk, hogy ez az a sebesség maximum, ami a világűrben elérhető. Üveg, víz, levegő esetében a fénysebesség természetesen kisebb, hisz ott valami által gátolva van a haladásban. A vákuumban haladó fény sebessége 300 000 km/sec. Én kevesellem ezt. Miért nem 400 000 km/sec, akár 1 000 000 km/sec, vagy miért nem több?
Azért, mert a fényhullámokat, a haladásban, a vákuumban is regulálja és gátolja valami.
III. A TÉR
Két évvel ezelőtt a kezembe került egy reklámfüzet, amiben egy cég autósoknak ajánlotta, hogy levegő helyett - nem emlékszem milyen - nemes gázt pumpálnak az autógumiba. A hirdetés szerint ezek a gázmolekulák nagyobbak, mint a levegő molekulái, így a pórusain kevésbé tudnak keresztül férkőzni, értelemszerűen a kerekek nyomása hosszabb ideig biztosított. Ez azt jelentheti: ha
valaki a levegő molekuláinál kisebbekkel próbálja az autógumikat felfújni, akkor az egyáltalán nem fog sikerülni, a gumi lapos marad.
A fény fejezetben egy kísérletről volt szó, ahol az üvegedényből kiszivattyúztuk a levegőt........., de ne elégedjünk meg ennyivel!
Mi abból az edényből mindent, ami benne volt, ki akartunk szivattyúzni. Az üvegedény fala, a szivattyú anyaga, a tömítések, a műszerek anyaga, és minden anyag, amit felhasználtunk a kísérlethez, atomos felépítésű, az most teljesen mindegy, hogy fényáteresztő, avagy sem. A műszerek megbízhatóan azt mutatták, hogy mi az edényből mindent kiszivattyúztunk.
A kérdés: Létezik-e a tudomány mai állása szerint kisebb anyag, anyagok, mint az atomok?
Igen, léteznek, mégpedig a részecskék. Azok a részecskék, amik a tudományos leírások szerint szoros együttest képeznek a fénnyel, és ebben a formában közel 300 000 km/sec sebességgel száguldoznak.
De nem mindig! Ha a fény becsapódik valahová, vagy elnyelődik valamiben, akkor megszűnik a sebessége, kvázi 0 km/sec lesz.
Ebben az esetben a fény másik alkotóelemének is 0 km/sec sebességűnek kell lennie.
Ezen egyszerű okfejtés következtében feltehetjük, hogy igenis vannak nem száguldó részecskék, amiknek anyaga megegyezik a száguldókéval. Tételezzük fel, hogy a mi légüres üvegedényünkben is ezek a nem száguldó részecskék találhatók. Mindig is ott voltak, és az üveg falában is, és a szoba falában is, és a szivattyú összes anyagában, a pohár vízben, a megfigyelő emberben is tetőtől-talpig: a vérében, a húsában... és minden térben, az utcán, a házakban, a fémekben, a növényekben, a földben, a Napban,
és nem utolsósorban a "légüres" térben. Az már csak egy röpke kis ugrás a gondolatunkban, hogy ameddig ez a téranyag kitölti a teret, addig terjed ki a mi világűrünk.
A fény egy furcsa szerzet, nem igazán lehet meghatározni, valójában csak a részecskékkel együtt felfogható, illetve magyarázható.
Két variáció lehetséges:
1. A fény együtt száguld a részecskékkel. A mai napig úgy tartjuk, hogy ez az együttélés a fény maga.
2.A fény a téranyagban keletkezik és közlekedik, így ebben az állapotában választhatatlan el a részecskéktől.
A második variáció esetében a száguldó hullámok és az egymáson elgördülő, tehát majdnem mozdulatlan térrészecskék képezik az ismert duettet. Pontosan ez a sebességkülönbség teszi e szimbiózist olyan rejtélyessé és nehezen kiismerhetővé.
Érdekes eredményeket hoztak részecskegyorsító berendezésekkel folytatott kísérletek. Itt ugyanis a fényrészecskéket nem sikerült kimutatni, de bizonyos anyag, vagy anyagok nyomokat hagytak hátra. Az ember elvárta volna, hisz erre irányultak a kísérletek, hogy a jelek a fény oldalán jelentkezzenek. E helyett, nem várt módon, a nyomok a tér oldalán tűntek elő, hagytak üzenetet valamilyen ismeretlen anyagról.
Az ember állóképekben gondolkozik. Ez a kötöttség hozta létre a képi ábrázolás lehetőségét, vagy nevezzük így: kényszerét. Az első ábrázolásokat valószínűleg belső kényszer realizálta, mindenféle megfontolás nélkül. A lényeg az, hogy e sajátosság mind a mai napig érvényes, az ember ma is állóképekben gondolkozik. Hogyan játszódik le ez a fejünkben?
Ha valami, vagy valaki fut előttünk, akkor a futást, az összes abban résztvevő részletekkel egyetemben globálisan, mint állapotot láttamozzuk a tudatunkban. Ha jobban vizsgálni akarjuk a haladó tárgyat, vagy testet, akkor abból egy állóképet igyekszünk a gondolatunkban ki-, vagy felépíteni, mindaddig, amíg a kép meg nem nyugszik. A vizsgált képiséget csak ekkor tudjuk szemügyre venni és a rajta található részleteket kisilabizálni, úgymint az összefüggéseket kérdőre vonni.
Ha a fényt vizsgáljuk, azt a szemünkkel, a látásunkkal tesszük. A fény megfigyelése, kísérletbe vonása csak látható fény jelenléte esetében történhet. Végezhetjük ezt műszerek bevonásával is, a lényeg úgyis a segédeszközök kezelőjén, annak látni tudásán van.
A téranyag(részecskék) átlátszó, ismeretlen összetételű(anyagú) - annyit tudunk róluk amennyit a "fényrészecskékről" megtudtunk, azonkívül, feltehetően képlékeny és nyúlékony(táguló-képes), nagyságuk megegyezik a "fényrészecskék" méreteivel. Legfőbb tulajdonságaik egyike, hogy ők töltik ki, értelemszerűen - képezik a teret, röviden és velősen: mindenütt és mindenben ott vannak.
A fény a világűrben, még ha a legkisebb csillagocska fénypontja erejéig is, majdnem mindenütt ott van. Ez a legkisebb fénypontocska is, mint tudjuk, kitölti az egész teret, másként fogalmazva: a tér minden pontján látható. A fentiekből kitűnik, hogy a két téralkotó: a téranyag és a fény.
Ami bennünket érdekel: Ahol fény van, ott van téranyag, a kettő elválaszthatatlan egymástól. A fény a téranyagban halad iszonyatos sebességgel, mindegy, hogy éppen hol van, ott is és mindenütt vannak térrészecskék. Ha sikerülne egy (abban az iszonyatos rövid) pillanatban, bármelyikben (!), a fényt megfigyelnünk, látnánk, hogy az éppen az egyik részecskével alkot szoros kapcsolatot.
Ez a fényábrázolás pillanata, az elektromágneses hullám jellegű fény és a térrészecske együttese!
Ha "kényszerhelyzetben" is vannak, egyszerűen nem tudják egymást elkerülni, egymás nélkül mutatkozni és létezni.
Itt vitatni lehet az alig mozgó téranyag ilyen sebességű fényvezető képességét. Ilyetén ebbe a kritikai körbe tartozna a levegőben - noha a szokásosnál elenyészően kisebb sebességgel - haladó fény esete is, beleszámítva ott azt a tényt, hogy azt a haladást a fény a "fényrészecskékkel" együtt teszi meg, mindenféle atomos anyagok közegében és ellen. Említést érdemelne ebben a témában az erős szórt fény esete, ahol a "fényrészecskék" sokszorosan egymással szemben és kavalkádszerűen egymáson keresztül száguldoznak, balesetmentesen (!), sebességcsökkenés nélkül. És sorolhatnánk a példákat.
A fény és a többi elektromágneses hullámok, nemkülönben az elektromágneses felépítmény - ezalatt értjük az atomos szerkezeteket -, valamint az összes ismert anyagok és jelenségek a legszélesebb világűrben - minden a téranyagra épülnek fel és bele, direkt, vagy közvetett módon abból származnak és ennek a kapcsolódásnak megfelelően "viselkednek", - ami működést jelent.
A csillagszerű égitestek, a bolygók stb. egymáshoz való viszonyukban, ugyanúgy ezek legkisebb ismert egységei: az atomok - külön és együtt is, mintaszerűen, óriási precizitással működnek. De mi irányítja, mi táplálja és hogyan ezt a működést?
Pince jelenet; ami arra szolgál, hogy megmutassa milyen süket, vak és érzéketlen a világűr.
A következő helyszínünk egy képzeletbeli pince, aminek fő tulajdonságai: koromsötét az utolsó molekuláig, 100% hangszigetelt, szagtalan, íztelen és "tapinthatatlan". E felsorolt tulajdonságok mind biológiai felépítmények. Ahol a biológiai képességeket nem tudjuk működtetni, ott minden a valóságban és jelképesen is, sötétségben és az érzékelhetőségen kívül marad. Körülbelül így kell elképzelni a mi világürünket, aminek a mi biológiai létezésünk idejében, látszólag békésen és igen nagy precizitással, ilyen körülmények között kell működnie, mert se látó szeme, se halló füle, sem egyéb érzékelő szerve nincsen. A résztvevő szilárd égitestek és más anyagok nem látják a saját és egymás fényeit, sem nem hallanak, sem nem éreznek. Ebben az értelemben valóban nem, de semmi sem működik, csak úgy, bele a vak világba.
Kell valaminek, mint egy érzékeny membrán - agynak e működést értelmeznie és fenntartania. Ez a membrán a részecskékből álló, elektronikusan és mechanikusan pulzáló, az egész világmindenséget kitöltő téranyag, ami vezeti az elektromágneses hullámokat (a fényt is), szükség szerint feltöltődik, és szükség szerint megürülve átadja az energiáját az elektronokból, neutronokból és protonokból álló atomos anyagoknak. Üzeneteket közvetít és ad át: az élettelen anyag természetének megfelelően lát, hall, érez és gondolkodik.
Ezt a tételt kívánja alátámasztani az a részecskékkel foglalkozó feltételezés és következtetés, ami szerint:
Bizonyos kísérleteknek sikerült kimutatni, hogy a fény "részecskéi" kapcsolatban kell, hogy álljanak egymással. E vizsgálat során kimutatható volt, hogy az egyik részecske tudja, amit a mellette levő részecske tud. Ez azt jelenti, hogy a térben található szomszédos részecskék jól informáltak az együttes feladataik elvégzése irányában. Ebből kiindulva feltételezhető, hogy távolabbi részecskékhez is eljut az információ, tehát a részecskék összességükben jól informáltak.
Mondja ki a kísérlet a "fényrészecskékről ".
Milyen közvetítésre van szükség a világűr működéséhez?
A világmindenségben található atomos anyagok örök idők óta és örök ideig még működőképesek energia utánpótlás nélkül?
* Reprezentatív tudományos adás az osztrák televízióban, 2008-at írunk:
Vezető, nagy tekintélyű tudósok kísérletileg kimutatták, hogy a semmiből ("az üres térből"- megjegyzés tőlem) energia keletkezik, nyerhető.* 2008
Az előzőekben volt nekünk egy atommodell ábránk. Minden atom állandóan izeg-mozog, rezgő mozgást végez. Tudjuk, hogy a mozgáshoz energiára van szükség. Energia nélkül nincs mozgás. Tegyük fel, hogy a mi anyagunk 10-20 méter mélyen van a föld felszíne alatt a sötétben. Az egyik atom nem adja át az energiáját a másiknak. Valaminek viszont közvetítenie kell az energiát az atomok és a molekulák között. Valaminek a világűr energiáját el kell juttatni a legtávolabbi pontig, az anyag legmélyebben ülő atomjáig is. Ezt a közvetítést végzi a téranyag, ami részecskék, többek között, ennek a feladatnak a letéteményesei.
Hogyan néz ez ki?
A részecskék egyszerűen áthatolnak az atom felépítményén, az elektronhéjon, anélkül, hogy annak működését befolyásolnák.
A tétel persze nem így érvényes, hanem fordítva: az anyag épült bele a térbe.
De ne szaladjunk ennyire előre, nézzünk a sok fénnyel végzett kísérlet közül még egyet: Bizonyos kísérletek és feltevések arra engedtek következtetni, hogy a "fényrészecskék" valamilyen módon részt kell hogy vállaljanak az elektromágneses gravitáció továbbításában.
Ennek a tételnek két értelmezése van. Az első: a kinyilatkoztatás szerint. A második: minden ellenhatásnak kell lennie egy hatás-párja és fordítva. Ha a gravitációt hatásként értelmezzük, akkor ennek az energiakötegnek kell lennie egy ellenhatása valahol. A gravitáció - energiakibocsájtás. Hogyan tudja kibocsájtani az atomos anyag ezt az energiát évmilliárdok óta energia felvétel nélkül?
A gravitációs vonzóerő a Föld, más égitest, vagy egyszerűen: minden elektromágneses atom és/vagy molekulákból álló felépítmény (legyen az egy kézben tartott kavics, vagy még kisebb anyag) központjából kiindulva a felszín felé növekszik, ahol minden elektromágneses felépítésű atom és/vagy molekulákból anyagra (felépítményre) vonzó hatással van.
Ezt a közvetítést "fényrészecskék" nem tudják elvégezni, két okból.
1. Mert nem tudnak behatolni a fényt át nem eresztő anyagokba.
2. Mert nincsenek.
A gravitációs erő továbbítását a téranyag, a térrészecskék viszik végbe.
Így jutottunk el a téranyag második fontos szerepéhez. Az első volt: a téranyag a világűr energiaháztartás fenntartásának közvetítője (Az anyagon kívülről közvetít az anyag belsejébe.) A második: a gravitáció kiépítésének a közege. (Az anyag belsejéből közvetít a felszín felé. Itt tudni illik, hogy a gravitáció a legfontosabb erő a világűr egyensúlyban tartásában.)
Vizsgálódjunk tovább az atomok felépülése és a téranyaggal való kapcsolatuk irányában.
Több mint feltételezhető, hogy az atomok építőanyaga a proton, a neutron és az elektron is, energiával való feltöltődés nélkül hasonló tulajdonságokat mutatnak a téranyaggal. És miért is lenne másként ? Mi szolgált volna indítékul, hogy három, négy, vagy több különböző tulajdonságú részecske építse fel a világmindenséget, amikor egy is elég? A különbözőségüket az energiával való kapcsolatuk éppen eléggé jelentőssé teszi. A világmindenség összes részecskéje, ennek megfelelően:
Képlékeny és híg - az atomos felépítésű anyag keménységét az elektromágneses tér, vagy szerkezet adja.
Légnemű, súlytalan - az anyag súlya az elektromágneses kölcsönhatások, tehát a gravitáció függvénye.
Színtelen, átlátszó - az anyagok színét az atomok elektronhéjáról visszaverődő, különböző hullámhosszúságú fény teszi.
Korunkban eljutottunk a kettes számrendszer felismeréséhez. Tudomásom szerint ez azt jelenti, hogy jel, vagy nem jel. Nos, a világűr mélyére nézve, az is valahogy e szisztéma szerint épül fel: energia, vagy nem energia. Ez a kettősség uralja azt, tehát nem az anyag, vagy nem anyag tétel. Ez a lenni, vagy nem lenni fogalomköre. Itt nem az anyag, hanem az energia a választás lényege. A közeg, az anyag adott: volt, van és lesz. Az energia a lét alapja. Ha jelen van az energia, van lét, ha az energia nincs jelen, nincs lét.
Összefoglalhatjuk.
A világmindenségnek két építőeleme van.
Az egyik a téranyag részecskék: színtelen, szagtalan, átlátszó, képlékeny, híg, légnemű, súlytalan tulajdonságúak. Ezekből lesznek a protonok, neutronok és elektronok.
A másik az energia, ami a semleges téranyag bizonyos mennyiségéből atomokat épít fel. Ehhez persze speciális körülményekre van szükség. A mi esetünkben ez az anyagkiépülés 10-15, ki tudja mennyi (!), milliárd évvel ezelőtti "ősrobbanásban" (?) valósult meg. Hogy és mi? Egyelőre rejtély.
Először volt a téranyag, majd egy, vagy többszöri energiabehatásra jöttek létre belőle az atomok és azok kötödései által a ma ismert atomos felépítmények. Az anyag tehát a téranyagba épült bele. A téranyag részvétele az atomok működésében közvetett.
Ez azt jelenti, hogy a téranyag jelen van az atomok belsejében anélkül, hogy azok működésében részt venne, működésüket befolyásolná. A téranyag feltöltődik az energiával, de nem egyesül ezzel az állapottal, csupán sajátos módon tárolja az energiát.
Ez persze, nem így van, ezt mi csak így képzeljük el. Az energia a térben, valójában, állandó futásban és kiegyenlítődésben van.
A téranyag egyszerre negatív és pozitív töltésű, ami energia az atomok belsejében neveződik meg, válik negatívvá, vagy pozitívvá.
Foglalkozzunk egy kicsit az atomok egyik alkotóelemével a neutronokkal! A neutronok anyagi részecskék. Egyaránt negatív és pozitív közegben ott vannak az atomhéjon belül, és mégsem "mágneseződnek" meg a környezetük kínálta lehetőségektől. Könnyen következik a feltételezés, hogy a neutronok az atomok akkumulátorai. Ők tárolják az energiát az atomok működésének fenntartására, energiát - előjel nélkül, sem pozitív, sem negatív töltéssel. A téranyag szabad elhelyezkedése az atomhéjon belül felveti a lehetőségét, hogy a neutronok az atom felépülésében nem létező elemek, hanem az éppen "reakcióban" található téranyag részecskéket kell az atommag-felépítmény egyik elemének, tehát a neutronnak tekinteni.
Könnyen rámondhatjuk: A téranyag szerepe csupán a töltések, az energia felvételére és továbbítására, úgymint elosztására korlátozódik mindenféle "tartalom" nélkül. Pontosan e fenti szükségletek értelmeződnek tartalommá, mert nem mindegy, hogy miből mennyi van, honnan származik és hová irányul. Az egyszerű sémára épülő együttes egy rendkívül sokoldalú információrendszert tesz ki.
Az emberi idegrendszer is elektromágneses jelzésekkel működik, idegpályákon átfutó egyszerű jelek segítségével. A különbség az, hogy az embernek van egy központi idegrendszere, ami feldolgozza az egyszerű jeleket adatokká... és így tovább. A világűrben, az eddigi tapasztalatok szerint, többnyire a nagy hatása a kicsire - rendszer, a felismerhető. Ez a látszólagos állapot viszont hibás kiértékelésre csábít. Semmi sem csak ahogy esik, úgy puffan - van a világban és az űrben. Az anyag és energia mozgása,
a történések, mind feltételeznek valami törekvést, "megoldáskeresést". Elképzelhető, hogy az egész rendszer mozgása és tevékenykedése a világűr "emlékezésére" épül, annak megfelelően működik és valamit állandóan meg-, vagy vissza akar csinálni.
Mi ösztönzi, mi mozgatja a biológiai lényt?
Az önfenntartás és a szaporodás.
E két alapigény fennmaradása belülről jövő érzeteknek és ingereknek köszönhető. Mindezen ösztönszerű parancsok visszavezethetők egészen a legprimitívebb élőlényekig, illetve a valaha volt legegyszerűbbekig. Ha visszafelé haladunk az időben, egyszer csak ott találjuk magunkat az élettelen anyagok világában. Sehol egy fikarcnyi egysejtű, de még egy fikarcnyi fehérje molekula sem. Nos e kétféle anyagállapot között a mi gondolatainkban óriási különbség van, holott mind az élettelen, mind az élő anyag "száraz" atomokból épül fel. Ez atomok működése szigorúan a világmindenség rendszerének a függvénye, a biológiai lét az atomok sajátos kötödését jelenti csupán. (Mindenki tudja: az emberből egy marék élettelen hamu marad.) A biológiai anyagokat felépítő atomok egyenként ugyanúgy működnek, mint az élettelen anyagok atomjai.
A biológiai lét jelenléte esetében kétféle szerkezet épül egymásra. Az alapelemek, az egyes atomok önnön fennmaradásuk érdekében az élettelen anyagra jellemző működést mutatnak, "hírközlő" rendszerük a téranyagra támaszkodik. Az egyes atomokból bonyolult biológiai molekulákat kialakított élőlény erre a "száraz" fizikai világra épül rá, ezt az alaprendszert hordja magában. Ha az emberi lét és szellem működésének technikáját vizsgálni kezdjük, és egyre mélyebbre hatolunk, - ez azt jelenti , hogy ezzel az egyszerű felé vesszük az irányt - hamarosan ott találjuk magunkat a legprimitívebb létezés világában. Ez a terület, ez a filozófia az élettelen anyagok világa, ez a világmindenség értelme és értelmezhetősége: a puszta energia, a "száraz" atomok, és az alig felismerhető és felfogható részecskék együttese.
A bejárati ajtómon két zár van. Az egyik a kilincs alatt, szokásos cilinder zár, a másik szemmagasságban, szintén egy egyszerű biztonsági zár.
Nos, a két más - más mintázatú kulcsot két különböző erdőben ástam el,
.....................
hogy nehezebb legyen a feladat.
Bécs, Gußwerk, 2004. december BALINT
* Bejegyzések 2008-ból.
