I.
Ùj filozófia nélkül nincs – nem lehet - új mûvészet.
A felfedezô filozófiák és, talán, a felfedezô mûvészetek kora lejárt, legalábbis az eddigi értelemben. Az emberiség bizonyos teljességig jutott el, ami inkább hasonlit valamiféle véglethez. Ez nem zárja ki, persze, más végletek, vagy utak – amiket elölrôl kell járni – lehetôségét. Ellentmond ennek az a tény, hogy mindent újra kezdeni lehetetlen. A korunkra felfejlôdött ember mûködési jellemzôi visszont azt mutatják, hogy mi csúcslények soha sem tudtuk megtanítani a rászorulókkal azt amit mi már megtanultunk, ezért a „rászorulóknak“ bizonyos, vagy konkrét értelemben, szinte mindent, újból elôlrôl kellett kezdeni.
Az emberiség útja az idôben a már ismert, vagyis a felszinre hozott, módon vezetett a mai korunkba. Mind az egyének, mind a kisebb csoportok, mind a tömegek egymásra hatnak. A történéseknek, a cselekvéseknek az idô jelenléte folytán, kötelezôen végbe kell menniük, várakozni, nem tevéssel tölteni igen, de visszapergetni a tényleges idôt lehetlen. A megszámlálhatatlan apró cselekvések és sorsok együttese a történelem, vagy társadalomtörténet, vagyis ami abból lényegesnek nyilvánitott az összefoglalók pillanatnyi értékrendje, vagy érdeke szerint. Ez az összefoglalás a tanítás, ami manipulálja az emberi tömeggondolkozást, mindazonáltal az egyén életmegnyilvánulásait természetszerûen megváltoztathatja. Ez a fajta „manipulálás“ egyedül az ember sajátja. Az emberé akivel egyrészrôl még nem igazán vagyunk tisztában, nem tudjuk igazán „követni“, nem ismerjük ki, úgyanakkor már ôsidôk óta köztudott számtalan erôssége és gyengéje – így manipulálható, sôt igénye is van rá. Az ember változtatja a szokásait, az életmódját, az ideáit, tehát a magatartását, amibôl kitelik a saját története. Ez volt eddig is és ezután is ez a biológia építi fel az embert. A világ eleddig ismert lényege az idôben való élés, az e faktor követelte megújulás és elhalás, tehát a változás.
Tanuló éveim alatt többször gondolkodóba ejtettek e szavak: modern, modernizmus – amit ugye az akkori korunkra általában és a mûvészetekre is nagy büszkén használtak, illetve jobb nem lévén, én is használtam. Jobban szerettem volna már akkor is valami konkrét, testhezálló, szépen csengô elnevezést hallani, irigyelve a már elmúlt, történelmi idôszakok frappáns találatai. Aggodalmaim lényege az volt, vajon hogyan fogjuk hívni a modern – modernizmus utáni idôszakot, hiszen már akkor is jól éreztem, miszerint minden korszaknak elôbb vagy utóbb eljön a vége.A modernizmus, mint filozófia és mûvészeti irányzat is kérlelhetetlenül felfut a beteljesedésig, tehát a leáldozásig.
A modern az én értelmezô szótáram szerint és ez valószinû nem áll távol a többi hasonló mû magyrázatától sem – tehát idézem:
„A legújabb kor szellemi és mûszaki fejlettségének, igényeinek, ízlésének megfelelô, korszerû.“
Az evolúciót az idôfaktorban mindig pozitívnek feltételezve, éppúgy lehetett volna a XX. század elôtti bármelyik korszak a modernizmus maga – az elnevezést tekintve legalábbis. Az egymást követô idôszakok tartalmát vizsgálva az emberiség útja nem ilyen egységes képet mutat. A különféle geopolitikai életterek más-más arculatúak, az idôben visszatekintve és a mai létünk idején is. A fejlôdés töretlensége a szellemi értékdokumentálás (irásbeliség) megindulásával és felfejlôdésével méginkább bíztosítottnak látszott. Ennek ellenére a tanítást, a „manipulálást“ a történelem embere sûrün használta fel önös érdekei megvalósításához, ami nem az örök un. pozitiv emberi evolúciót szolgálta. Èppen ez az ember környezetéhez visszonyított feltûnô magatartásbeli különbsége; a pozitív fejlesztés eredményét un. negatív mûködtetésre is felhasználja.
A mely korszak tekinthetô igazán modernnek a fejlôdésben kérdés feszegetése kapcsán ki kell a múltból egy példát ragadni – éppen az imént utaltam rá. Az irásbeliség kialakulása – némelyek bátor feltevése szerint, mintegy száz év – legalább akkora hatással volt, relative, az emberiség fejlôdésére, mint a mai un. összehangoltan feltörô idônkben végbemenô változások eredménye.
A mi a jelentôs és mi nem, jobban mondva, a mi igazán kozmikus értékü a Földünkön témáról, a késôbbiek során valamivel részletesebben fogok szólni.
Felvetôdött a kérdés: Az emberiség idefejlôdése a mába egyértelmûen töretlen-e?
Kérdezzünk tovább: Helyes irányú-e ez a fejlôdés?
Tehát a végeredményt, a mai állapotunkat, a bôrünkön tapasztalva, megfelelônek érezzük, (bôrünkön a minden emberi lényét értem) avagy óriási képességeink által,
„önfelismerésünk csúcsán“, szuper magyarázatokkal,mint mindig, jól helyre teszük magunkat, és az életünket megfelelônek, sôt kitûnônek kiáltjuk ki?
Az ember (a természet) fizikai és szellemi tûrôképessége óriási. Az önmagára bolondított élethelyzetek, a mûvi elváltoztatások kitalálásának nagy mestere, amit egy idô után nem kis beleéléssel kezd véghezvinni, amig meg nem unja azt és mást, „jobbat“ talál ki, hogy arra tudjon ismét esküdni. Ezt bölcs „félremagyarázással“ az emberi természet igenlésének, tehát a változatosság igenlésének is lehet definiálni.
Még egy kérdés. Ez lehetett az egyedüli útja az emberiségnek csupán?
A mi földi gondolkodásmódunk megköveteli a gondolatmenetet, a gondolattársításokat és ok-okozati összefûggéseket. Létünk gyakorlásának a belsô felépülésünk határt szab, annak megvan a módja és mechanizmusa. Kénytelenek vagyunk ennek az elôirásnak alávetni magunkat. Ez a rendszer átgondolhatatlanul (hisz billiárdnyi információt kéne kiértékelni a megértéséhez) hozza létre az emberen kívüli, és a természettel együttes történéseket, tehát a társadalmi környezetünket, az un. változtatásokat. Fentiek figyelembevételével nem igazán könnyû a fejlôdés irányát, mikéntjét meghatározni, márcsak ezért sem, mert a négy dimenziójú világmindenségben mi csak a kiinduló pontot, jó esetben egy nagyon rövid és bizonytalanul dokumentált idôszakot ismerünk. A fejlôdés, mint érték, csak akkor definiálható igazán, ha ismerjük a végcélt, ha tudjuk annak, legalább, ködös pozicióit.
Vajon tudjuk-e a mi esetünkben, az emberiség végcélját? Van-e bennünk végcél kromoszóma? Ez az emberen kívüli dolog, vagy az emberi testen, szellemiségen belüli valamely érték elérését definiálja? Kell-e nekünk egységes jövôkép, egy végcél definició, vagy életre-halálra ölre megyünk egymással az éppen divatban lévô filozófia (szellemi-mûvészeti irányzat) jelszavai és tartalma ellen, úgymint mellette?
Az eddigi filozófiák nagyrészt a társadalmi rétegek (osztályok) kialakulását átváltozását, az egymással szembeni kölcsönösségüket, vagy ellenségeskedésüket vette alapul, mint a történelem fô formáló erejét. A legújabbkori fô filozófia, a kommunizmus, ellentmondást nem tûrôen szögezte le a társadalmi osztályok örök harcát, mint az emberiség igaz történetét. Ez axióma szerint tömegek álltak tömegekkel állandó harcban egymással. Egészen addig, amig-e középkori gondolkodásmód szerint - egy társadalmi osztály (amelyik a legkülönb az összes közül!?) átveszi a hatalmat, majd a csupa jó lélekbôl álló csoport, önzetlenül, az emberiség jótevôje lesz. Mint azt az elmúlt idô világosan megmutatta, és sok százmillió ember saját bôrén tapasztalhatta, a dolog nem ilyen egyszerû, Arról nem beszélve, hogy a társadalmi szintû elméletek rendkívül gyorsan évülnek el, nemhogy egy évszázadnyi idô után is aktuálisak tudnának maradni - annak megvalósítását felelôsséggel finanszírozni szabadna. Az emberiség a saját magatartásváltozásaira tett bárminemû jóslatot könnyedén megcáfol. Az össztársadalmi mozgások nemcsupán filozófusok, politikusok, katonák, vagy más magasabb qualitású gondolkodók akaratától függenek.
Az egyes személy, direkt vagy indirekt módon új helyzetet tud teremteni, vagy e helyzetre hatással tud lenni. A fizikai, biológiai és más felfedezések és a technika elôretörése nagy mértékekben befolyásolja a köz gondolkodását. Ugyanez érvényes a napjainkban a tömegekre - jó esetben legalább - félmûveltséget ôzônítô médiákra.
Az emberi gondolkodás, okoskodás egyik legfontosabb jellegzetessége, hogy figyelme,
spontán módon, a cselekvésekre és történésekre irányul, ezért értékrendje reflexszerûen ezt a szférát szolgálja ki.
Fontos jellemzôje a történetirásnak a konfliktushelyzetek kiemelése. Valószinüleg ez zavarhatta meg a két, kommunizmust hírdetô férfiút, elméletük kialakításában.
A konfliktushelyzetek kialakulásának okát és mikéntjét vizsgálva, máris világosabb és emberközelibb képet kapunk. A történelmet nem a konfliktushelyzetek formálják, hanem az ember, annak, mint a természet csúcslényének, összes pozitiv és negatív tulajdonságával, amiket mind békeidôben, mind háborús helyzetekben magában hordoz. Ha a fentieket tekintetbe veszük és a személyt, az egyént megközelitve próbáljuk a történelmet kérdôre fogni, akkor a következô képet kaphatjuk: Az emberiség története hiedelmek, alantas hatalmi vágyak, nem tudás, tudni nem akarás, rosszindulat, bosszúvágy, a mindennapi túléles körüli küzdelem és hasonló un. negatív tényezôk körüli bonyodalmak összesége, hogy ezek közül mik voltak az egyes idôszakokban a legjellemzôbbek, azt a különbözô korok részletesebb vizsgálatával lehet tettenérni. Nemcsak az emberiség, hanem az egyén története is a „negatív“ történések és létfeltételek összesége. Èppen ami az ember egyedüli sajátja, tudja az egyén a kellemetlen, negatív dolgokat az elméjében átváltoztatni és pozitiv, örömteli, sikeres, boldog életérzésnek „félremagyarázni“, azt jól- rosszul megélni. Itt valami hiányzik: a pozitiv tulajdonságok, a békés építômunka, az emberben élô jóindulat, a szépséget az esztétikát az etikát mint szellemi egyedüliséget befogadni tudás és mindaz amit az ember pozitiv képességeknek nevezhet. Ami az ember legfontosabb mindennapi szükségleteit jelenti.
Maradjunk a negatívnak nevezett bonyodalmaknál. Mivel itt 1998-ban szólunk errôl, próbáljuk megmagyarázni, helyesen értelmezni a múltat – jónéhány milliárd már nem élô emberrel a középpontban. Azokkal akik az örök változás és az örök természetellenesség letéteményesei, az idôben felénk haladva egyre kiképzettebbek, mind a jóra, mind a rosszra - úgymint egyre „rejtôzködôbbek“, holott egyre nyiltabbnak kivánják magukat mutatni, legalábbis ezt hangoztatják, mondjuk így: hangoztatjuk. De miben nyílvánul meg ez a rejtôzködés? Az ember az idô múlásával egyre jobban körülveszi magát a maga alkotta mûvi dolgokkal, szellemiségét úgyanúgy „mûvi szellemiségû“ térben mozgatja.(Egyébként ez a mai modernizmus igazi lényege.) Àt akarja magát léptetni a természetes valójából ebbe a képzelt világba, az unott, ôsemberi (ôstermészeti) lényét mintegy lerázva. Az ember éppen a szívós, ôstermészeti valóját segítségül hívva tudja ezt a „természetellenes“ állapotot hosszú ideig, a környezete számára és magára erôltetve igenelni és fenntartani,annak sajátos örömeit élvezni. Mindaddig amig fel nem fedezi ismét magában a valóságot, a „fájdalmas“ igazságot, miszerint minden erôlködése ellenére ô továbbra is „csak“ egy ember. Az élô láncolat csúcsán fickándozó lény, aki természeténél fogva, hol alá, hol fölé becsüli önmagát, mindenesetre az evolúció része, amibôl talán úgyanolyan értelmes lények fejlödnek ki, mint az ember maga. A különbség ma még a következô: a gondolkozás, a képzelet nemcsak az ember, bizonyítások szerint az emlôsállatok sajátja is. Az ember visszont rendelkezik a dolgok és önmaga felismerésével, ennek megfelelôen a használatával.
Okoskodásunk a következô: Az ôsemberségre pályázók elsô magasabbrendû élménye az önfelismerés kellett, hogy legyen, az önfelismerés, tehát; a birtoklás tudata és igénye.
A társadalmat manapság, egyre inkább összefüggô egységként szoktuk emlegetni, elképzelni, tudatosítani. Elhanyagolhatatlanul nagy szerepe volt ebben a kommunista eszmék korai és a Marxék által felvetett ilyen ideológiák bemutatásának, majd az azt követô „megvalósított“ kommunista hatalmak nyomásának a világ többi részére.
A társadalom nem egyén, de viselkedését tekintve – az összes adatát kiértékelve és érvényesítve – a benne elôforduló értékváltozásoknak megfelelôen, felismerhetôen és kezelhetôen, mint egység van mozgásban. A társadalmat alkotó minden egyes ember azonos tulajdonságokkal rendelkezik, a különbség csak az, hogy ezekbôl a tulajdonságokból mi és milyen mértékben dominál bennük. A társadalom a fentiek okán, akár egyénnek is tekinthetô, csak nagyon nehéz annak tekinteni. Az egyén önfelismerése, mivel az adatait mindig magánál hordozza, sokkal egyszerûbb, ámbár sikere így is nagyon nehezen megközelíthetô.
Fentiekbôl adódik a szükségszerûség: A napi társadalomelmélet ma is és a múltban is oly szerte- ágazó és sokértelmû volt, hogy azt nem célszerû felelôsen egyértemûsíteni. A múltban az emberiség a természetes felfogása által nem avatkozott bele a spontán társadalmi fejlôdésbe. A társadalom egyes részei (rétegei) szemlélték, méregették egymást, de nem tünt elô átfogó társadalomkép, ami volt; kultúr, érdek, vagy származási alapon, úgymint az eltérô létfentartási és technikai feltételeket tekintve, megannyi kisebb-nagyobb csoport, különféle érdeklôdést mutatva csupán a természet diktálta kíhívásoknak igyekezett eleget tenni. A társadalomnak, mint egységnek, még nem alakult ki az önmeglátó, önfelismerô képessége. A gondolkozás nem emberiség méretû, a Földet átfogó, de semmiképpen sem kozmikus nagyságrendûnek volt nevezhetô – abban a mai világegyetem képben vizsgálva a dolgot, ami valószinûen szintén nem örök érvényû.
A kérdést ezzel szemben egyetemesen felvetve, a következôket tapasztaljuk: A Föld mindig is a világmindenséghez tartozott, annak minden szempontból elidegeníthetetlen része. Ùgyanúgy érvényesek rá a legapróbb, a legfontosabb, az egyszerû és a legbizarrabb sajátosságok, mint a kozmosz milliárd fényévekkel távolabbi pontjain mûködôk és létezôk.
A különbségek csak mindazonáltal helyi sajátosságok, mivel kevés információnk van a világmindenségbôl, a földi hasonlóságokról és azonosságokról.
Gondolatainkat erre a masszív alapra helyezhetjük, hiszen ennek semmi sem mond ellent. A fentiek értelmében, minden földi történés és filozófia, bármennyit visszamenve az idôben, vagy majd az utánunk jövô korokban is, kötelezôen, kozmikus érvényû volt, van és lesz. Legyen az tudatos, az önfelismerésbôl adódó elmélet, vagy az idôfaktor kényszerében müködô egyszerû, úgymint bonyolult biológiai testfelépülés. Bármi fajta, amirôl nem igazán tudhatjuk, hogy mivé fejlôdik, vagy éppen lesz a legalkalmasabb a genetikai játszadozásaink tôrzsegyede számára, tehát bármi, ami a mi földi világmindenségünkben történik, történt, vagy történni fog, az kozmikus értékû.Függetlenül attól, hogy az emberi elme pillanatnyi zavarában, kisebbségi-komplexus értékû megtorpanásaiban milyen tételt vél igaznak az akkori történés-helyzetben, tehát történelmi idôben, helyzetét tisztázandó. Az mindegy, hogy az ember milyen mértékben és mélységben tudott, a fent emlitett pillanatokban elfogadható, tudományosan alátámasztott világképet bíztosítani. Bárminemû történés a mi világunkban is, a világmindenség része.
A dolgok léteznek anélkül is, hogy tudnánk róluk, ha léteznek!
Valószinû gyönyörû dolgok várnak arra, hogy felismerjük ôket.
A fény a világmindenség fenegyereke, van néhány varázslatos tulajdonsága, de nem tud ugatni, amire a mi kutyánk képes. Nem a mi kutyánk csinálta a világegyetemet, így igaz, úgymint a fény sem tudná azt egyedül felépíteni, kitölteni – önmagában értelmetlen volna. Jóllehet, mi a mi kutyánk kis teste az egyetemességhez és a fény jelentôségéhez képest; ezért e két különbözô dolognak soha sem felejtjük el a fontossági sorrendjét, akár az egyetemességet, akár a fény nélküli, sötét éjszakában kóborló, tolvajt megugató kutyánk szituációját szemléljük.
A világmindenség felépítmény a maga sokféleségében és sokoldalúságában. A látszólag egymástól független dolgok zárt rendszert képeznek és a térben, vagy idôben elöbb-utóbb egymással találkoznak, egymásra hatnak. Az ember, úgy ahogy van, az összes önmagában hordozott gén-kromoszóma-kitudjamimég információkkal a legfontosabb történelmi dokumentum. Az emberben minden benne van, ami az idô folyamán bele kellett, hogy táplálódjon; tehát szüksége van mindarra, amire képes és amire képes arra szükséglete van. Az emberi mûködés lényege továbbra is; a dolgokból mértékletesen meríteni, tehát a sokszínûség igenlése.
Ha az emberiség történetét annak részmegnyílvánulásaiból, bizonyos tevékenységeibôl, tehát a kiragadott részletekbôl kivánjuk értékelni, illetve meghatározni, egy világos képet kapunk a dologgal szemben állva. Ha elmozdulunk e nézôirányból, azonnal új szempontok kerülnek elô. A nyugvó pontok ízegni-mozogni kezdenek és a tekintetünk, figyelmünk elmozdulása mértékével arányosan, az egész elmélet inogni kezd és elveszíti eredeti értelmét. Addig nincs is baj, amig ezt a ingó elméletet nem kinvánjuk a gyakorlatba kivinni. Tragikusabb, ha a hatalom rendelkezésére bocsájtjuk. Természetesen, a hatalom egy nyilvánosságra került szellemi terméket egyszerüen magához tud ragadni és azt sajátos eszközeivel mûködésbe bocsájthatja, amivel ideig-óráig, esetleg, kétes eredményeket produkálhat.
Ez történt a feldolgozatlan kommunista eszme hatalomba vitele által, úgyanúgy érvényesen a nemzeti-szocialista, az internacionál-szocializmusra, vagy ezek kinôvéseire.
Itt szeretnék utalni a „felszabadító“ kommunista nézetek és a „felszabadító“ modernizmus közötti párhuzamra, márcsak arra hivatkozva is, hogy egy koron belül a szellemi irányzatok rokonsága kétségbevonhatatlan.
A társadalomtudósok a XX századdal jól megtréfált emberiséget örökül kapva, talán a fenti felismerésbôl kiindulva óvakodnak tételes tényeket leszögezni, un. új filozófiát gyártani. A ma filozófiája – az elôvigyázatosság okán – az okos kérdezés, tehát a kérdezések filozófiája. E magatartás kialakulásának van egy másik igen figyelemre méltó eredete. Az emberiség, a története folyamán egyre nagyobb és nagyobb tudásanyagra, felismerésre tett szert. Az egyes tudományágakban oly mértékü lett az ismeretanyag, és a dolgok ezen belül oly részletesen és mélységekbe menôen váltak a kutatás tárgyává, hogy az egyes ember csak a részletekbe, ezen tudományágak bizonyos rétegeibe tudta magát, teljes értékûen belevetni. Abból kilátni nem tudott, sôt nem is szabadott. A társadalom a mélységekbe és a magasságokba vágyott. Megindult a hajsza a leg-ek és a maximumok irányába. Az emberiség össztörténete során soha ilyen sok sületlenség, gyermetegség és éretelmetlenség nem vált nevezetessé, mint századunkban. Mindez azért, mert a médiák által kialakított nagynyílvánosság elôtt egy valaki túlszárnyalhatta a többi blôdségét. Kialakult egy tôkeerôs szórakoztatóipar- a cirkuszt- kenyeret után a TV-t kenyeret korszak- ami minden réteget meg tudott magának szerezni, – a tudományos - és szellemi élet elitjét belefoglalva – mint szerzôt, a másik oldalról természetszerûen, mint publikumot. Semmi sem lehetett kivétel. Ha valaki az egyszerû emberi megnyílvánulásait (mondjuk; érzelmeit is) nem versenyszerûen kivánta mûködtetni, az ósdinak minôsült és érdektelen maradt. Függetlenül attól, hogy érzelmei, gondolatai, vágyai egészséges és komplett személyiségbôl fakadtak.
A mai korban egy szintetikus és expresszív esztétikum és etika a kivánatos.
Térjünk vissza a filozófusokhoz. Nos, ôk megkapták, vagy – kényszeredetten – kiválasztották a nekik tetszô tárgykört. Nem divat manapság mindenhez érteni. Ma nem ezeket az idôket éljük. Hogy jön egy mai gondolkodó ahhoz, hogy elég bátorságot érezzen a végre jól mûkodô mechanizmust, az örökké ahított jóléti társadalmat, a maga teljességében magyarázni – akarom mondani; a „modernizmust, a modern kort“?
Hogyan mûködhetett a filozófia az örökké emlegetett,ókori római korban? (Talán a mi életünk is egy jó példa lesz, néhány ezer év múlva, valamire) Nos, ott a társadalom, a gazdaság, a kultúra, a legmodernebb (!) szintet élte meg, a gondolkodók is a teljesítményük csúcsára jutottak. Èltek az ember, a társadalom és a világ kritizálhatósága, megítélése lehetôségével. Annak dacára, hogy körülöttük minden a legnagyobb rendben, a társadalom a demokrácia csúcsán, (ma is tanítják !) soha elôtte nem látott kultúrális és jóléti magasságokban, tehát látszólag továbbfejleszthetetlenül. Nos, ezek az ókori gondolkodók „kitalálták“ az örökké elcsépeltet és egyszerûen önmagukból, a természeti emberbôl indultak ki, tudva, hogy abból indul ki minden, örökké amig ember él a Földön.
Nem a társadalom pillanatnyi összerendezôdése határozza meg az embert, hanem az ember találja ki, hozza létre a társadalmat, mégha olyannyira hatalmasnak is tûnik a feladat. Tudni, akarni és merni kell a dolgok mögé, vagy egyszerûen, a dolgokat a maguk tényleges jelentésében látni, azok lehetséges kihatásait felismerni. Tapintani, látni, hallani, ízlelni a világot, érezni annak illatait. A jó öreg érzékszerveket kell használni, az azzal összefüggô belsô érzéseket, megérzéseket és érzelmeket mûködésben tartani.
Tudom, helytelen és hibaértékû, ha manapság az embernek érzelmi kitôrései vannak. Ez nagyobb intimitás, mint a nemi élet bárminemû említése, ami ma nem az intimitásával van jelen az életünkben, hanem, mint egy boncolásra szánt hulla, aminek nagy közönság elôtt, kultúrált formában meg is történik a kibelezése. Még meg is tapsolják azt a produkciót, amitôl csak impotenciát lehet kapni – a felmérések szerint; jelentôsen emelkedô tendenciával. A társadalom értékrendje, mai irányulása szerint, az érzelmek kinyílvánítása nem kivánatos, na de éppen azért kerül a boncolóasztalra a szex, mert az érzelmek nélkül nem mûködik igazán. A szexet önmagában, érzelemmentesen tanítani, azt a szerelmi vonzódás intimitása nélkül elôvezetni, lelketlenség. Az ember nem gép; nem gondolkozni, érezni tudó mechanizmus. Az ember törékeny biológiai-lelki alkat, önmagában még mindig a legtörékenyebb és legsebezhetôbb a többi élôlény között. Csupán a gondolatvilága és a környezete vált némileg szintetikussá és expresszívvé, a biológiai valója a régi. A fentiek mindössze a türôképességét teszik próbára – szerencsére – az örök lehetôséggel a dolgok változására.
II.
Szó volt a társadalom önfelismerésérôl, ennek politikai, gazdasági és a létfenntartást szólgáló egyéb tényzôk müködésérôl. A másik oldalon áll az etika, az érzékek (érzékszervek) kultúrája, tehát a mûvészetek és mindaz ami az embert bonyolulttá teszi, majd ott van mindenek között a filozófia a maga magányosságában.
Mivel foglalkozik manapság az emberiség?
Èletben tartja magát és szaporodik, tehát azt csinálja amit az elmúlt idôkben bármikor. Na nem ilyen egyszerû a kép, bár a dolog lényegét tekintve, igaz. Igen ám, de az utóbbi néhány évezredben az ember oly hatalmas kultúrát halmozott fel és szoktatott a mindennapi megéléséhez, hogy e kultúra nélkül az élete ma már elképzelhetetlen; tehét, életben tartja magát és a kultúráját.
E foglalatosságai közben alakulnak ki az egymás közötti nézeteltérések, amik fizikai konfrontációkhoz,az ember-ember általi megsemmisítésekhez, tehát a legszélsôségesebb megoldáshoz vezet/het/nek. Ha érzelem mentesen vizsgáljuk e történést, amit általában nem könnyü így szemlélni, akkor arra a világos képre jutunk,hogy mindennek a mozgató rugója a törekvés, a jobbat és többet akarás, mind a jó, mind a rossz értelemben, tehát az embert (az emberiséget) a környezetébôl hajdan kiemelô önfelismerés, értelemszerûen a birtoklás képessége és igénye müködteti.
Mivel a létfentartása a legégetôbb szükséglete, hiszen a léte nélkül megszûnik e szükséglete, minden lehetséges eszköze e dolog fenntartását szolgálja, mindaddig, amig hiánya van belôle. Igen ám, de a hiány tudata is egy felismerés, felismerés a tartalékképzés tudata is. Nos ezek mértékének meghatározása, és a megtermelt javak biztonságos megôrzése mind a mai napig nem biztosított. Az emberiség a legfejlettebb korban is, bármikor a létbizonytalanság közelébe kerülhet, úgyanúgy érvényesen az egyének és kisebb csoportok tekintetében. Másrészrôl embertömegek élnek ôsidôk óta a mindennapi létfentartás gondjaival, messze nem álmodva az általunk élt civilizációt és abban, a felhalmozott tartalékokból felépített „csúcskultúrát“ (az idézôjelet természetesen el is engedhetjük.)
Ha idáig eljutottunk, az elôzôekben tárgyalt társadalomépítkezés lényegét jobban megközelithetjük. Figyelemmel tehát a birtoklásra, a lét biztosítására, a javak – kulturjavak- elosztására; a társadalomfilozófiák a mai napig a hatalom körüli mizériában lényegülnek. Ùgy tünik, még sokáig így lesz, mert ha a figyelmes szemlélô lehámozza a hatalom legkisebb egységérôl, az egyes emberrôl, a ráaggatott „álcákat“, nem nagy változást tapasztal az elôzô korszakokhoz képest. Ami az embert emberré teszi, még mindig megvan benne és bármikor tudja azt müködtetni. Èppen a „legjobbat“ akaró kommunizmus produkált furcsa dolgokat e tantárgyban.
Néhány észrevétel a legfontosabb követelményrendszerrôl a létfenntartásról.
Hogyan és mibôl él, táplálja magát az élôlény?
Ugye milyen egyszerû. Ezt mindenki tudja. A legegyszerûbb élôlények a növényszerû, tehát a szervetlen anyagokkal táplálkozó élô szervezetek. Nem járnak iskolába, mégis tudják (a szervezetük), hogy milyen anyagokat vegyenek magukhoz a Földünkön, a környezetükben található sok ásványi képzôdménybôl. A fejlettebb lények, az állatok, többnyire ezekkel, a már élôvé vált szervezetekkel táplálkoznak . Kialakult bennük egy képesség a megfelelô, tehát nem mérgezô, élelem kiválasztásához. Vannak húsevô állatok és húsevô növények stb. Ôk is jól tudják, hogy mi az ehetô és meg is eszik azt.
Most jön az ember, a mindenevô csúcslény. Okos, tudományos alapja van a táplálkozásának, nemkülönben óriási tapasztalata- könyvtárakat tölt meg már csak ezzel a tudással is.
Most ne azt vizsgáljuk, hogy milyen földi elhelyezkedésben, csupán a következô tényt emeljük ki:
Emberek pusztulnak manapság is éhen, jó esetben „csak“ alultápláltak, holott a Föld majdminden területe rogyásig van ehetô, tápláló, kultur- és vad növényekkel, úgymint más embert tápláló élô szervezetekkel. (Ès most, nem „a javak igazságos sztálinista elosztásáról“ kivánom lerántani a rongyosra szaggatott leplet.)
Valahogy csak el kellett jutnunk az ôsember elôtti állapotunkból a mai, néhány tízezer év múlva, akár, ôscivilizációs korszaknak nevezhetô önmagunkig.
Az ôsidôben haladva, a reflexszerû magatartást egyre jobban kezdte felváltani a tudattal telt értékelés. Mind a tapintható, mind a képzelet világában egyaránt. Kialakultak a vallások, a népszokások, a hiedelmek, a regék és a rossz kiértékelések. Kialakultak a szomszédasszonyok, a barátok, a barátnôk stb. Az emberi döntéshozás talaját mind a mai napig ott kell keresni és megtalálni, ahol elôfordulunk; a leghétköznapibb közegben. Hatalmas mûveltségünk ellenére a barátnôk, a szomszédasszonyok, az „úgy hallottam“-ok és az „azt mondják“-ok döntenek el nagyon sok mindent az életben. Ezek összesített befolyásolása alatt, mind a mai napig, halnak halom- számra éhen az emberek, holott körülöttünk gazdagon terítve van a természet asztala. Mindössze a rossz szokásaik, a hiedelmeik, a szomszéd „figyelmeztetése“ a vallásuk tíltása, büszkeségük és ehhez hasonlók miatt pusztulnak el. Egyszerüen nem eszik meg egyes területeken azt, amit máshol a legfinomabb és legértékesebb csemegeként fogyasztanak.
Az ember táplálkozása, egyéb vonatkozásokban is, természetellenessé és egészségtelenné vált. Elfelejtette vagy a hiedelmei által indirekt módon leépítette ebbeli, azaz ezzel kapcsolatos képességeit? Az most egyre megy. A társadalom azon rétegei, akik bôven hozzájutnak a konzum életmód folytán a napi szükségletükhöz, kiporciózva, ellenôrizve, szelektálva, feldolgozva kapják azt az étkezôasztalra. Nos ôk, ha valamilyen probléma lépne a gépezetbe, úgyanúgy súlyos étkezési nehézségekkel találkoznának. Világos, hogy ezt senki nem kivánja, már a feltételezés is bizarr és nem e helyen való.
Az egyik oldalon a civilizáció kidolgozta csúcsteljesítményeket találjuk, míg a másik oldalon, az emberek nagy számát tekintve, hiányzik; a legfôbb tudomány,a létfenntartás minimális ismerete is. Nemkülönben a mai életünk tele van az ôskorból származó hiedelmekkel, félelmekkel, beidegzôdésekkel, vagy éppen az idôközben magunkra vett tiltások dzsungelével és a jólét automatikus diktálása folytán túlméretezett büszkeséggel, valamint státusszimbólumok kiépítésének igényével. Az utóbbi magatartás is ôsi eredetû, olyannyira, hogy az állatok világában, ma is a legfeltûnôbb jelzôrendszer.
Bátran leszögezhetjük; Az ember az evéssel és természeti lényével összefüggô életfolyamatai gyakorlását tekintve, az ôsállapotához képest megzavarodott. Ùgy tûnik, mintha a teste zavarná ôt a „valós“ élete kialakításában.
E kitérô nem konkrétumok tettenérésére pályázott, inkább a „modern“ kultúrember természetére kivánt utalni.
Korunkat, talán, úgy lehetne szemléletesen kifejezni: az emberek a magas szintre emelkedett társadalmi és technikai kihívások bódulatában élnek. Jóval magasabb életszinvonalon, mint valaha, de ennek a sokféleségnek, úgyanúgy, zárt rendszerében, az emberi természetüket kényszeredetten, tovább magukkal hurcolva, nem boldogabban, mint valaha elôtte. A körülmények és a hiedelmek tárgyi feltétele változott csupán. E „kulisszák“ között csak lopva lehet az ôskorból magunkkal cípelt és nagynehezen kimunkált nagyszerû szellemi, érzelmi, és érzéki valónkat szabadon müködésben tartani, a maga valójában kiélni. Ezek következtében a gondolkodásunk, természetessége megváltozott, korlátok közé kényszerült, tematikus lett, ezért annak tisztasága megkérdôjelezhetô, eredetisége és valódisága mûvivé, de legfôképpen; sematikussá vált.
Egyáltalán mi a modern a mában?
Amit annak hiszünk, amit modernnek magyarázunk és modernnek kikiáltunk.
Az emberiség csinálja a kifejezéseket és fogalmakat, majd a többség által elfogadva e fogalmakra ruházott tartalom szerint éli le az életét. Az elnevezéshez való eljutás –modernizmus- annak fennmaradása és a mai napig való használata embermilliók filozófiai megfontolásának, helyes, vagy hamis életérzésének, de fôként vágyainak köszönhetô. Ùgy tûnik, a modernizmus szó és az arra felépült fogalomkör tartalma elviselhetô az emberiség számára, hisz alapvetôen más filozófiát eleddig senki sem kinált fel.
Nyilvánvaló, mindent, úgymint minden kort a végletekig, a halálos unalomig és utálatig kell kiélni, hogy kétségek támadjanak fel bennünk vele szemben.
Majd csak ezek után keresgélünk. Ès hol? Ott, ami a legjobban kéznél van és számunkra a legmegbízhatóbb; önmagunkban.
Minek köszönheti a „modernizmus“ a létét? Végül is, mi korunk fô jellegzetessége, mibôl és hogyan épül fel?
Több dolog egybeesése vezetett ide . A múlt században kezdôdôen kiformálódott teljesen újszerû társadalmi mozgások és a technikai fejlôdés „véletlenszerû“ találkozása egy heroikus, a végleteket kérdezgetô és feszegetô magatartást engedélyezett az ember belsejében kicsírázni. A majd minden területen elôretörô, az állandó újdonságot adni képes technikai fejlôdés, oly mértékû lett, hogy a humán gondolkozást egyszerûen sokkolta.
Ezért a régi filozófiákból éppen terítéken levôk, az örök jólétet hírdetve, (mint napjainkra kiderült; meggondolatlanul) a társadalmi pro és kontra mozgások kielégítéséhez elegendôk voltak. Jobban mondva, nem nagyon keresett senki sem mást, hiszen sokkal fontosabb dolgok történtek nem társadalmi értelemben.
Tudjuk a jólétben sok létfontosságú dolog mellékesnek tûnhet, hiszen ez az állapot a mi világunkban nem természetes, éppen ezért az összgondolkozásban zavaró tényezôként lép fel.
A XX. század második fele, a fejlett ipari országok tekintetében, az általános, relativ jólét állapotát hozta. Ebben a közegben, a fent emlitettek értelmében, a filózófia a zavaraival úgyanúgy elfért, mint annyi más, korábban antiesztétikusnak, embertelennek, negatívnak, értelmetlennek, silánynak, elferdültnek stb. tartott szellemi képzôdmény, vagy abból felépíthetô anyagi forma.
Ha valamire rámondták, hogy modern, az egy szempillantás alatt, mint a mesében, „modern“ lett. Egy marék üvegcserép, egy döglött egér, néhány koszos újságpapír, a kificamodott, az eltorzult, az undorító, az idegborzoló – és lehetne még sorolni –így lehettek a modernizmus szimbólumai és értékhordozói. Most csak a képzômûvészet tárgykörébôl említettem néhány példát, de a többi mûvészeti ágban, valamint az élet más területein is, hasonló jelenségeket és dokummentumokat találunk.
Òriásit léptünk elôre a XX. században, a „modernizmus“ idôszakában, az egymást meg nem értés, az egymást megérteni nem akarás területén is. Az egyénnek soha nem látott mértékû lehetôsége lett a személyisége kimunkálására. Ilyen gazdag és békés helyzetben, az ember azt hihetné, hogy az ember – ember visszony nyíltabbá, melegebbé, otthonossabbá válhat. E helyett a mindennapi ember igyekezett személyiséggé válni, olyanná, mint bárki más, aki körülötte annak látszott. Igen, annak látszott! A személyiséggé válás tömeges igénnyé lett. Tudjuk, az erôs személyiség kimunkálja, hogy ôhozzá igazodjon a környezete. Mivel a környezet is csupa önkinevezett indivídum lett - ügyesen másolva a megközelíthetetlenséget - a személyi kapcsolódás, érthetô módon, egyre nagyobb nehézségekbe ütközött, jelesül öngátakba és önkörülbástyákba. A biólogiai szükségleteket az ember önmagából kiirtani, viszont nem tudta, ezért kialakitotta, erre az esetre is, a „modern“ életviteléhez megfelelô magyarázatokat és megoldásokat.
Többek között, azért kezdték a szexet, jobb híján, az érzelemek nélkül emliteni és bátran, az örömszerzésre leredukálva tanitani. Ma már mindent tudunk a szexrôl, pontosan kiszámitottan; elöjáték, masszázs, játék és utójáték, csakhát ki játszik szívvel – lélekkel, szív és lélek nélkül?
Nem beszélve az emancipáció (szintén századunkra kiszélesedett találmány) létrehozta állapotokról, ami következtében a nôk és férfiak kölcsönös bizalmatlansággal vicsorognak egymásra.
Századunkban a közösségi szellem, a jól ismert okok következtében, politikai jelszóvá vált és a nem ezt az utat „választó“ országokban is munkálni kezdett. Olyannyira, hogy néhány filozófus, társadalomtudós, építész és politikus komolyan véve a dolgot, hirtelen közösségi házakban és terekben kezdett gondolkodni. Még könnyes is lett a szemük ettôl a nagy, jó érzéstôl. Tették ezt azzal a feltevéssel, hogy az ember a szellemi fejlôdése által egyre okosabb és toleránsabb lesz az embertársaival szemben, tehát az un. pozitiv tulajdonságok fognak benne ezentúl dominálni. (ahogy errôl, nem sokkal elôbb, már szó is volt) A szellemi fejlôdés, ezzel az elvárással szemben, erôsen felvirágoztatta az ego-t (ha így megy tovább, Földünk a hatmilliárd „legjobb vélemény“ világává válhat.) Èrtelemszerüen a közösségi tér, vagy ház egy rémálom lehetett csupán. Arról nem is beszélve, hogy e fenti tervezô hölgyek, vagy urak, kitörölve a könnyet a szemük sarkából, a jól bevált privát szférájukba tértek haza esténként, és néha még a legjobb barátjuk, hovatovább az édesanyjuk kedvéért sem kapcsolták ki a telefonból az üzenetrögzítôt.
Abban az esetben, ha ôk maguk is komolyan vették saját felhívásukat, hamarosan tapasztalhatták, hogy a nagy közösségi szellem hatására, némelyikük felesége, vagy férje mással tért nyúgóvóra (pusztán egyszerû örömszerzés okából), vagy egyéb efféle, nem szigorúan a „modernizmus“ tankörébe tartozó emberi gyarlóság, vagy más különbözôség akadályozta a gyönyörû, együttes jövô kifejletét.
Ha elmélyülünk a mai létünkbe vezetô társadalmi történések vizsgálatában és minden gôgünket félretéve a jövô ezer, vagy millió éveit engedelmesen feltételezzük, mint realitást, nos, így látnunk kell, hogy az emberiség, ma, a csecsemôkorát éli. Végigél mindenféle meggondolatlanságot, azzal a fellebbezhetetlen híttel, hogy a mindenkori, tehát a legutóbbi, legkorszerübb tudományos és technikai csúcsszellemiségnek megfelelôen döntött, következésképpen ennek a „híttételnek“ jónak, és végre jónak, kell lennie!
Ki tudná megmondani, hogy ebben az értelemben, Földünkön hány helyen és hányszor került az emberiség a csúcsra, hányszor élte már végig a modernizmust? Gondoljunk bele, vajon mit fog csinálni az emberiség néhány tízezer év múlva? Biztosan nem a régmúlt eseményeit, dokumentumait és filozófiáit fogja unatkozva tanulmányozgatni, kvázi mivel az ô idejében sem a politikában, vagy a technika terén, úgymint a kulturális életben emlitésre méltó nem fog történni. Bizonyára tévednénk; marad neki is elegendô a próbálgatásokból és a meggondolatlanságokból.
A világ adott, az emberi biólogia és szellemiség, tehát a mûködés lényege megkérdôjelezhetetlen. Az alapvetô, a spontán szellemi manipuláció által ilyenre formált adottságainkat kellenne „lebombázni“ ahhoz, hogy új „dolog“ legyen belölünk. Addig marad a több felismerést szerzés, az önmagunk túl, vagy alá értékelése, és az igazi meggondoltság keresése közben a meggondolatlanságok megélése. A történelem nem ismétli önmagát, de pulzálások – elôre futások és visszarendezôdések – elengedhetetlenül a sajátjai voltak és lesznek. Egy jól felfutott szellemi és technikai korban élünk, ahol sok minden visszájára fordítható, úgymint valamely nagy nehezen felépített értékrend, a kor „tehetôsségének“ köszönhetôen, érzelemmentesen, akár a nulla szintre is leépíthetô.
Bizonyára már mások is számtalanszor tették fel a kérdést: vajon a modernizmus csupán csak egy elferdülés, vagy egy igazi tanitás, ami megmutatta a világnak, hogy az anti – vagy nem esztétikus is lehet esztétikus?! Ùgymint az „abszolút nullára“ vett esztétika is lehet emberi szükséglet, akár a jövô filozófiája felépítése számára. Azaz a mi földi világmindenségünk érdekében történik minden, ami itten velünk történik.
Fentieket elfogadva, talán már nem olyan érthetetlen és idegen korunk esztétikai leépülése, az etika felborzolása, emberi csoportok és nemek kitôrési kisérletei – néha saját kárukra, néha értelmetlenül, vagy túlozva, úgymint a környezetükkel szemben nem meggondoltan, de mindenképpen keresô szándékkal.
Felületes magyarázók hosszú évtízedek óta, fel–fellángoló tendenciával, a képzômûvészet haláláról, eljelentéktelenédésérôl beszélnek és cikkeznek. Pontosan a képzômûvészet az, ami a végtelen szabad felboncolásának a legkézzelfoghatóbb letéteményese, hiszen elô nem írt, mindig új, tehát ismeretlen jelrendszerrel dolgozik, így jelentéstartománya a határtalanba bôvül. A végtelenben, a megmagyarázhatatlanban, a „lehetetlenben“ való keresést vállaja fel.
Miért fontos az e fajta ôsi, képi megjelenítés? Miért aktuális még ma is a képzômûvészet?
A képiség benne él az emberben és amig az ember állóképekben gondolkodik szüksége van állóképekre. Ha nem kap effajta információkat, az agya a folyamatos mozgó képiséget minden- képpen megállitja és úgy raktározza, vagy, mint állóképet felejti el. Az emberi agy, ki tudja miért, egy „régimódi“ szisztéma szerint müködik, ha tetszik - ha nem. A kisérletet mindenki elvégezheti a saját agya felhasználásával. Az ember állóképekben gondolkodik, ha az ember örök, a képzômûvészet is örök.
Egy rövid kitérôre itt még szükség van az ember valós helyzetének jobb megközelitéséhez.
Néhány évtizeddel ezelôtt a technikai fejlôdés oly mértékben csúcsosodott ki, mint soha korában. A tudományos, ipari kutatás eredményeképpen naponta dôltek meg újabb rekordok, ôsrégi tabuk váltak egycsapásra érdektelenné. A lehetôségek vég nélkülinek tüntek. Két példát szeretnék itt felhozni. Az egyik az autó fejlôdése – a lóerôk (KW) és a sebesség fokozhatóságának versenye közismert. Ebbe a versenybe, egy bizonyos határ fölött, beleszólt az ember reakcióképessége, mint a legfontosabb tényezô, úgymint az autó vezetôje rájött, hogy a túlságosan nagy sebesség közben nem élvezi az autózást, kvázi az életet. Ìgy lett egy felsô határ, mint az ember tûrôképességének normája felállítva, illetve megajánlva.
Valami hasonló történt az ûrhajózás terén is, ahol a dolgot még jobban bonyolítja a megszokott földi körülmények hiánya. Az ember terhelhetôsége megálljt parancsolt a korábban végtelennek tûnô lehetôségeknek.
Elôbb-utóbb rá kell éreznünk, egyebek mellett, az autó és ûrhajó esete kapcsán is arra, amit az egyetemes gondolkozás és a pillanatnyi állapotunknak megfelelô emberi lehetôségek, higgadt, átgondolása sugall. A mai létünk lényege és kiteljesült megélése nem a csúcsok, a leg-ek mindenáron való keresésében van. Azért sem, mert évezredek óta ismert az a tétel, ami azt mondja; amely csúcs elérhetô, az silány vágyakból épül. Nem elhanygolhatóan, továbbá; egy bizonyos dologra törekvés természetszerûen, kizárja a többi más dolog igenlését, így a cél megközelítése közben többet hanyagolunk el, mint amit a cél elérésével nyerünk.
Bécs, Szeptember 1998...............................................BALINT
